Halottainkra emlékezünk
2022.10.27. Szeretteinkre, halottainkra emlékezünk, költőink, íróink, egyházi gondolkodóink szavaival Nyugodjanak Békében!
Jankovics Marcell író, kultúrtörténész, rendező írja:
A katolikus egyházban a Mindenszentek utáni nap (nov. 2., ha az vasárnap, akkor nov. 3.) a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja. Ezen a napon a "küzdő egyház" tehát a "szenvedő egyházról" emlékezik meg. Általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a "halottak estéjén" rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, "hogy az örök világosság fényeskedjék" az elhunytak lelkének. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. Régente néhol egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak. Elterjedt szokás szerint – régente - ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak.
Pilinszky János költő, "A tél küszöbén" című munkájában így ír:
"És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel. A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra…
Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros, (1570-1637) egyházi író: "A római anyaszentegyház szokásából minden vasárnapokra és egynéhány innepekre rendelt evangeliumokrúl prédikációk... című – eredeti, historizáló nyelvezettel írt - művében így ír Az halálrúl":
Akik a halál képét írták, formáját úgy rendelték, hogy abból megismértetnék mindnyájunk állapotja. Szem nélkül írván a halált, azt példázták; hogy a halál méltóságra nem néz: személyválogatás nélkül pápát, császárt, ifjat, vént, szegényt, boldogot egyaránt elviszen. Fül nélkül írván, ismértették; hogy senki könyörgését, supplicálását, sívását, rívását elő nem vészi: a bölcsek okoskodásit, az ékesen szólók hitetésit, a prókátorok mesterséges fogásit fülébe nem ereszti: senki óhajtása, senki jajgatása, senki könyörgő vagy hízelkedő szava nem fog rajta. Mezítelen írván, jelentették; hogy semmi szépségen és gazdagságon nem kap: senki kincsét és ajándékát bé nem veszi. Végezetre kezében egy nagy kaszát vágólan írván, és a mellé ilyen mondást függesztvén: Senkinek nem kedvezek; arra mutattak, hogy valamint a kaszás a füvekben válogatást nem tészen, hanem, noha egyik magasabb a másiknál, egyik szebb a másiknál, de egyaránt mind levágja, egy rakásba hányja: úgy a halál nem nézi, hogy emez hatalmasb vagy gazdagb, szebb vagy ifjabb, erősebb vagy bölcsebb: hanem egyenlőképpen lekaszál, földhöz vér, és oly egyarányúvá tészen mindeneket, hogy a holt csontok között megválogatható különbsége nem marad az embereknek. Azért végezésből ment ki: változatlan és múlhatatlan törvény, hogy egyszer mindnyájan meghaljunk.
Kegyeleti emlékezésünk végén Kosztolányi Dezső író, költő, műfordító "Halotti beszéd" című verséből idézünk:
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Összeállította:
Szentes Bíró Ferenc